My Life ~ 6. fejezet
Dominice kerülte a társaságom és ez zavart. Amikor meglátott mindig felment a szobájába. Dominicet is befogadták Cullenék. Egy részem boldog volt, hogy az, akire mindig számíthattam itt van. A másik viszont nem volt boldog, mert nem is láttam, már napok óta.
Mintha ez a ház a börtönöm lenne, és senki se venne észre. Léna jól érezte itt magát, de nekem szükségem volt egy kis szabadtérre.
- Menj és sétálj egyet. – mondta Edward. – De a határt ne lépd át!
- Oké.
Erre volt szükségem. Egy kis friss levegő. Futottam egy kicsit, majd fáradtan egy fa tövébe leültem és néztem a tájat. Közel voltam a határhoz, nagyon közel.
A homokszín bundájú farkas leült mellém, a határ másik oldalán. Éreztem forró leheletét a karomon.
- Szép napunk van!
Egy halk vakkantást hallatott, amiből arra következtettem, hogy ő is egyetért.
- Kellett egy kis friss levegő. És te, miért vagy itt?
Szemeit az enyémbe fúrta. Megpróbáltam kitalálni, hogy vajon mire gondolhat, de hirtelen felpattant és egy morgás kíséretében elszaladt.
Csalódottan néztem utána. Felálltam és vissza akartam sétálni a házhoz, de Dominice dühös alakjával találtam szembe magam. Hirtelen nem kaptam levegőt.
- Te követtél engem?
- Edward hallotta a korcs gondolatait. Ezért jöttem, gyere haza. – ragadta meg a csuklóm.
- Miért? Szeretek itt lenni. Ha ez nem tetszik neked, akkor el lehet menni. Senki se kért meg rá, hogy ide gyere utánam. Arra meg főleg senki se kért, hogy még parancsolgass is nekem.
- Nem szeretném, ha a korcsokkal barátkoznál, ezt igazán megérthetnéd. Ők az ellenségeink.
- Pedig úgy tűnik, hogy az a farkas jobban megért, mint te.
Dominice még jobban elkomorult és nem volt hajlandó rám nézni.
Követtem.
- Miért kerülsz?- kérdeztem, mielőtt beléptünk volna a házba.
- Nem jó ez így. Ellie, én elmegyek.
- Miattam?- csordultak ki a könnycseppek a szememből.
- Nem akarom, hogy szenvedj, vagy, hogy hamis érzelmekben élj. Majd meglátogatlak, de én nem tudok itt maradni.
- Nem érzel irántam úgy, mint én irántad?
- Én… máshogy érzek irántad.
Lehet, hogy öreg volt, de akkor is. Mit érez irántam? Barátságot? Én meg hülyét csinálok magamból. Jellemző rám.
Lehajtott fejjel mentem be a házba. Lassan felsétáltam a szobámba és magamra zártam az ajtót.
Ennyit arról, hogy lehetek szerelmes. Jobban mondva, lehetek szerelmes, csak belém nem lesznek azok. Pedig annyira csúnya nem vagyok. De lehet, hogy a férfiakat taszítom. Keserűen felnevettem.
- Pedig te nem is vagy vámpír, akinek kilencvenöt évet kellett várnia a feleségére. – hallottam meg az ajtóm előtt Edward hangját.
- Nem szép dolog hallgatózni. És, ahogy most nézem, leszek, én kilencvenöt éves mire befut a nagy Ő. – mondtam normálhangon, de tudtam, hogy Edward még ezt is hallja.
Kinyitottam az ajtót és beinvitáltam Edwardot.
Edward leült az ágy szélére. Becsuktam az ajtót és leültem mellé.
- Nem vagy csúnya. Csak éppenséggel egy olyan családot fogtál ki, amelyikben mindenki házas. De, ahogy elnézem Emmett gondolatait…
- Látod? A nagy Ő sehol sincs.
- Dominice, nem is volt hozzád való!
- Csak egy tinédzser összezavarodott érzései. Jasper, hogy van? Nem láttam már egy ideje.
- Jól van, csak még a hátad miatt egy kicsit fáj a feje.
- Nagyon sajnálom.
- Mit? Nem a te hibád.
Edward olyan kedves volt velem. Meg sem érdemeltem.
- Te tudod, hogy mit gondol rólam Dominice?- kérdeztem, mire megfagyott.
- Igen. – sziszegte a fogai között. Valamit tudott, és engem idegesített, hogy nem mondja el.
Edward felállt és kisétált a szobából. Magamra maradtam. Rácsaptam a combomra. Akkor most menjünk le és derítsünk ki mindent.
Határozottan mentem le a lépcsőn. Edward komoran nézett fel rám. Hálás voltam neki, mert a családot azért összehívta.
Kihúzta a széket az asztalnál, majd betolt és ő is leült.
- Nem tudom, mi értelme van összehívni a családot. – mondta Dominice.
- Sok. Kezdjük azzal, hogy te miért kerülsz engem?
- Én, nem kerüllek. Csak nem szeretnék benned hamis érzéseket felkelteni.
- Tudom-tudom, te máshogy érzel irántam. – ismételtem meg azt, mait ő mondott nekem.
- Ha tudod, akkor miért kérdezed?
- Mit érzel irántam?- vártam a választ. A feszültség kézzel fogható volt.
- Én… - még mielőtt bármit mondhatott volna az ajtó kicsapódott.
- Mit keresett a határ közelében? Majdnem átlépte a határt. – jött be az ebédlőbe egy férfi jött be.
- Sam! Ellie nem lépte át a határt. Akkor, hát miért jöttél?- állt fel az asztalfőtől Carlisle.
- Tényleg létezik. – nézett rám. – Seth gondolatai csak körülötte forognak, már azt hittük, hogy csak kitalálta és a gondolataiban átlépte a határt.
- Egy gondolat alapján vádaskodtok?- néztem rá értetlenül.
Edward rácsapott az asztalra.
- Bocsánat, Esme! Nem akarom tönkretenni. – kért bocsánatot fogadott anyánktól.
- Fiam! Mi a baj?
- Seth bevésődött. – mondta és rám nézett. Azt se tudom, hogy mi az a bevésődés, miért nézel rám?- Megtalált a nagy Ő. – segített ki.
- Egy farkas a nagy Ő-m?
- Alakváltó.
- De még nem is láttam, mint ember.
- A bevésődés bármikor megtörténhet.
- De ő félig vámpír, nem lépheti át a határt. – mondta ellenszenvesen Sam.
- A bevésődés ellen nem tudsz mit tenni. – ellenkezett Edward. – Ha, pedig nem találkoznak, akkor szenvedni fognak.
- Ez képtelenség!
Kezdtem elveszíteni a fonalat. Már, majdnem – de csak majdnem – elfelejtettem, hogy miért ült össze a család.
Megvártam, míg Sam és Carlisle megbeszélik, hogy én – de csak én – átléphetem a határt. És, hogy Sam hazamenjen.
Ránéztem Dominicere, aki reménykedett abban, hogy elfelejtettem, hogy miről beszéltünk.
- Szóval, mit is érzel irántam?- kérdeztem. Dominice rápillantott Edwardra. Edward idegesen bólintott.
- Én lányomként szeretlek. – mondta Dominice. Ez volt a nagy titok? Hogy nem szerelmes belém, hanem a lányaként tekint rám? Ugyan már, hiszen majdnem ő nevelt fel.
- Úgy látom nem fogtad fel. – rázta meg a fejét Dominice.
Csak néztem rá, aztán Edwardra.
- Elizabeth? Elizabeth!- szólongattak, de én már nem hallottam. Csak néztem Edwardot és megértettem.
Nem az anyja reinkarnációja vagyok. Hanem valaki, sokkal közelebbről.
Már csak azt vártam, hogy Edward kimondja.
- Ellie, kérlek! Ne kínozz. Amikor azt kéred, mondjam ki…
- Te nem szeretsz engem?- kérdeztem sírós hangon.
- Nem erről van szó. Csak, az a kislány, akit kerestem, aki a testvérem, most itt ül mellettem. Hagyd, hogy megszokjam.
Magához ölelt. Dominice az apám…
Már csak a saját sírásomat hallottam, és Edward halk altatódúdolását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése